A közelmúltban került az 5. Bocskai István Lövészdandárhoz Nyerges Csaba százados, aki pszichológusként többek között a külszolgálatra készülő állomány tagjait és azok hozzátartozóit segíti. A szakember nyíregyházi sorkatonai szolgálatának letöltése után kezdte el egyetemi tanulmányait, ott került kapcsolatba a katonapszichológus csoporttal, melynek tagjai közül többen jelenleg is a honvédség kötelékében dolgoznak. Már akkor is tetszett neki a lehetőség, de csak jóval később, négy évvel ezelőtt került szerződéses katonaként a Magyar Honvédség kötelékébe.
A Honvéd Egészségügyi Központban kapott munkát, amely miatt Budapestre költözött a családjával együtt, most pedig úgy hozta az élet, hogy – időközben visszaköltözött feleségét és kislányát követve - ő is Debrecenbe jöhetett. – A missziók felkészítő tréningjeit tartva jártuk az ország összes érintett alakulatát, így természetesen ismertem a Bocskai Lövészdandár állományának egy részét is. Tavaly voltam külszolgálaton, a PRT-9 tagjaként Afganisztánban szolgáltam, így saját bőrömön is megtapasztalhattam, milyen távol élni a szeretteinktől. Annak idején, sorkatonaként főleg a társaság segített elviselni a nehézségeket, ennek fontos szerepe van a mostani szolgálat során is. Nem sok olyan munkahely van, ahol ennyire összekovácsolódnak az emberek, főleg a külszolgálati felkészülés alatt. Lehet, hogy a fizetés nem a legnagyobb, és vannak nehezebben megoldható feladatok, de mindig van egy csapat, amelyre számíthatnak. Ez a háttér segíti az én munkámat is, olyan összetevő, amelyet fel lehet és fel is kell használni a mindennapokban. Minden egységnél vannak olyan katonák, elsősorban a tapasztaltabbak között, akik jobban odafigyelnek, „mentorálják” a többieket: az ő véleményüket elfogadják a társak, velük megbeszélik ügyes-bajos dolgaikat, gyakorlatilag egyfajta kapocsként szerepelnek köztem és az állomány között.
- Mennyiben változtatja, alakítja át a missziók felkészítését, hogy a misszió hat hónapja alatt nem jöhetnek haza a katonák?- Miután jóval az indulás előtt kiderült ez az információ, mindenkinek van ideje rákészülni arra a fél évre. A katona ehhez állítja be a tűrőképességét és az itthon maradókat is így készíti fel. A család hatása egyébként kettős: egyrészt visszatartó, hiszen a szülő, a testvér, a házas- vagy élettárs, a gyerek nem szívesen látja, hogy a hozzátartozója távolra, külszolgálatra megy. Másrészt támogató, mivel mindenki elfogadja, hogy a katona (olykor bizony nem veszélytelen) munkáját végzi, amely esetünkben az otthontól messze történik. Ezt a kettősséget kell elfogadniuk, feldolgozniuk: hogyan tudom úgy támogatni, hogy közben aggódom is érte? A fél éves távollét miatt sokkal fontosabb lesz a kapcsolattartás, hogy kiutazás előtt mindent jól elrendezzenek, mert nem lesz lehetőség három hónap múlva itthon személyesen elintézni, megoldani bármit. (Korábban sokszor volt olyan, hogy a tíznapos szabadság alatt a katonák a ház körüli fontos munkákat végezték el: ez egyrészt jó, mert megnyugodtak, de rossz is, mivel azt az időt nem a családtagokkal töltötték). Ugyanakkor mondhatjuk talán előnynek, hogy félidőben nem lesz hazautazás, csak egyszer kell elbúcsúzni, átélni az elválás nehézségeit. Megoszlanak a vélemények: sokan azt mondják, hogy inkább vállalnák ezt, csak megölelhessék a szeretteiket, láthassák-hallhassák szemtől szemben – sokan pedig úgy vannak vele, hogy inkább akkor találkoznának újra, amikor már nem kell visszamenni, nem kell a napokat számolva együtt lenni. A felkészülés során is van már valamennyi távollét, így fokozatosan lehet ráhangolódni a hosszabb időszakra. A család alapesetben támogatja a katonát, amennyiben nem, akkor bonyolultabb a helyzet, nagyobb rábeszélő képességre, meggyőzésre van szükség. Ha nincs, aki itthonról erőt adjon, támogasson, akkor nehezebb odakint helyt állni.
- Év végéhez közeledve melyek a legfontosabb feladatok?
- A novemberi időszakban elsősorban arra fókuszálunk, hogy lépésről lépésre tudatosítsuk a misszió tényét: ilyenkor sokan úgy élik meg, hogy „messze van”, kicsit még távolítják is, nem akarják elfogadni. Előfordult olyan, hogy egy katona hozzátartozója két hétig még beszélni sem volt hajlandó a témáról, majd csak később jutott el oda. Szakkifejezéssel élve „be kell emelnünk”, hogy a hozzátartozó ki fog menni - a realitást kell elfogadtatnunk. A családi napokon is ez az egyik feladat: a hozzátartozók megismerhetik a helyzetet, az esetlegesen felmerülő problémákat, amelyek odakint előfordulhatnak, s az embereket, akik ilyenkor segíthetnek. A katonáknál pedig fontos, hogy a felkészülés alatt tanultakkal alkalmazkodni tudjanak az esetlegesen megváltozó kinti körülményekre, rugalmasak, talpraesettek legyenek, s minden helyzetben megfelelően cselekedjenek.
Nehéz Attila
(Megjelent a Hírlevél 2011/11 számában.)
